tükrök. vágnak, ha törnek. vérzik. de még egyben van. csak a fejemben labilis minden. új a valóság. talán mert sosem volt ennyire valós. értékelni a jót, szeretni a szerelmet, tartani a szám, megállítani a könnyt, érezni az érezhetetlent és vágyni a láthatatlant. vele.

vele minden más. megremeg a térdem. pedig hónapok vannak mögöttünk. évekként sokasodnak. túlfűtött. őrülten szeretni annyi, mint bármelyik pillanatban belehalni. hogy ki vagyok most? hogy miért húzódom magzatpózba a lábszárát ölelve? miért akadoznak a szavak? bentrekedtek.

újra élem a gyerekkort. minden szavát, érintését, csak nekem! senki más ne nézze, senki ne szóljon! birtokvágy. mert végre van, ami nincs! VAN!

őrülten szeretni annyi, mint bármikor belehalni. de mi örökké élünk.

sötét alagutak hatolnak a hegyekbe. 5776 méter, 5 méterenként vészkijárat. egy kiskapu, amit mindig kutatunk. magunkat mentjük vele, vagy tudataatt óvunk önmagunktól.
változunk.
felhők szállnak természetellenes alacsonysággal, szürkén a föld felé. lépéseket teszünk előre. vakon, a látók is. ettől féltem egész életemben. vagy erre vágytam a legőrültebben? lehet, hogy vágy és félelem, egyazon anya gyermeke. lehet, hogy a vágy az, amitől mindenki retteg és erre vezethető vissza a szorongásnak minden válfaja. hiányzik az illata.
eső csapódik végig az ablakon. nem táncolnak, versenyt futnak a cseppek. a halál maratona. az élet. nem, már nem írom nagybetűvel.
küzdjünk, mert belénkverték az évek a megfelelési kényszert. forró ujjaim alatt a toll. csíkokban gondolkodom, sokat voltam a tengeren.
lopott könyvek. lopott könnyek. csak most igazán az enyéim! sosem az elején kezdem. elveszek a részletekben. megbotlom egy hajszálban.
erek futnak karomban.
közeledik a kékség, de most nem a végtelen.
szárítom a hajam a tükör előtt. nőnek neveltek, csak utálom a rózsaszínt. helyette csipkés bugyit veszek és hozzá melltartót. push-up nélkül. én nem hazudok. már nem.
vörösen látok mindent.

szeretek. szeretek szeretni!

chapter 1

"Vajon erősebb, nemesebb-e az a lélek, amely a maga puhácska, védett kis otthonában, távol a kísértésektől, megőrzi ártatlanságát, mint az, aki magára hagyottan, ezerszer megkísértve, meg tud tisztulni bűneitől?

...ha pedig Isten egy kurtizánnak megengedi, hogy szeressen, akkor ez a szerelem, amelyet kezdetben bűnbocsánatnak tekint, utóbb mindig bűnhődéssé leszen. megbánás nélkül nincs feloldás. amikor az ilyen teremtés, aki ellen egész múltja vádat emel, érzi, mint ejti hatalmába valami mélységes, igaz, ellenállhatatlan szerelem, aminőre sohasem hitte volna magát képesnek; amikor bevallotta ezt a szerelmét, az az ember, akit szeret, végtelen hatalmat nyer rajta."

Chapter 2

"A férfiak, aheyett, hogy meg ennének elégedve azzal, ha megkapják, amit sokáig alig mertek remélni, rögtön számon kérik kedvesüknek jelenét és múltját, sőt a jövőjét is. amily mértékben megszokják, oly módon szeretnének uralkodni a nőn, és annál követelőbbek lesznek, minél inkább teljesítik nekik mindazt, amit óhajtanak."

a nemek játékának függvényében működik a világ. szexualitást lélegzünk, orgazmust hazudunk és könyörgünk esténkért azért, hogy ne kelljen éreznünk. monotonitás már rég beszökött életünkbe. a férjemnek viszonya van, tűröm. szélcsengőt tettem az ajtó felé, hogy halljam, ha éjszaka hazaér. ilyenkor mindig meghúzom az éjjeliszekrényem fiókjában található laposüveget. kicsit benntartom, hogy aztán mosolyogva köszöntsem üveges tekintetű férjem, ne kérdezzek semmit, ne gondoljak semmire, csak várjak míg lezuhanyzik, megmossa fogát és befeküdjön mellém. akkor átölelve kihűlt mellkasát, hazudunk egy átlagos házasságot.
-kérsz egy korty vizet? -kérdezem, de ő már valahol máshol jár.

...mert ellentétek viszonylatában még édesebb a szerelem.

vízszintes fatákolmány az erdő szívében. kényelmetlen, de nem enged távozást. minek is menekülnénk? van hova, de nekünk itt jó.
bottal kinyitott bor, mert magunkat nem hazudtoljuk meg.
kicsiny hangfal, hogy emlékeket sodorjon elénk a zene.

2 éve vagy most? a városban vagy itt? te vagy én?

ugyanazok vagyunk. csak a másság süt le rólunk.

hármat számolok és megnyílik előttem a világ.

egy kamuparti vigaszán

egy szürke pólót kutat szemem a tömegben. a nép ütemesen mozog a zenére, a zenére, ami most dívik, mindenki ismeri, mindenki tudja a szöveget, azt a közhelyes, semmitmondó szöveget, mely angolul értelmesnek hangzik. ugrálnak, cigire gyújtanak, üvöltöznek. hajukat dobáló lányok, felcsúszott ruhák, félrecsúszott mosolyok, rush, vodka, minden ami kell!

bolyongok, egyik sarokból állok a másikba, vonzanak a szögletek, a vízszintes dolgok, a szögletes vízszintek. mindenhol idegen, sehol nem az igazi, hányinger az emberektől.
elképzeltem egyszer egy világot, ahol minden részeg, és talán mindenki boldogabb.

tegnap a szemem előtt volt ez a világ. pofátlanul hátborzongató.

ki a hidegbe, ki az ajtón, ki az éjszakába, ki a semmibe. egyenes út vezet hazáig, beszélek, és beszélnek hozzám, mégis hallom a csendet.
kulcs a zárban.

én az ágyban.

fáj a hátam.

magas a lázam.

számolj hármat.

kívánj százat.

egyedül úgyis fáj.

vizes haj.vörös száj

szemből csöppen a könny a vízbe

selymesen érinti az óceán

szabad vagyok veled
!

vallató hőség

kedvem lenne leülni. mondjuk egy redőnnyel besötétített szoba szőnyegére. egy férfi ülne velem szemben. fehér atlétáját lengetné mellkasán, kérdésenként emelne egyet kalapján. jéghideg vizet locsolnék magamra.

válaszolnék-gondolkodás nélkül.

elmondanék neki mindent.

biztos a meleg miatt, de neki vallanék.

see like me

Industrie Magazine — Issue 01 from Saturday on Vimeo.

kellemest a hasznossal.
tudj bánni velem.
jó srác a srác.
vagy már férfi?
összemosódnak a mosolyok.
kis íves száj fölötti barázda.
egy éjféli telefon.
hogy kávé köszöntse a szombatot.

prague

prágában kevés ember beszél angolul, édes a barna sör, él az éjszaka és legális a fű. prága szabadságot kínál. talán saját gátlástalanságunk miatt, talán csak mert legális a fű.

félmeztelenül állok a szállodaszobánk nyitott ablakában. remegek a hűvös szellőtől, mely hátrasimítja hajam vállamról. hallgatom az utcazajt, a kis morajokat, a részeg kacajokat. az 1908-as építésű hotelünkkel szemben, úgy tetszik, szinte karnyújtásnyira, egy régi templom néz farkasszemet velem. eljátszom a gyónás aggasztóan megnyugtató gondolatával, de végül csak annyit suttogok: itt vgayok, védtelenül, meztelenül! kapj el, Isten, ha tudsz!

mögöttem ő. érzem hátamon, ahogy beszívja és kifújja a levegőt. érzékien söpri el hajam hátamról és csókol bele nyakamba. kezét derekam köré fonja hátulról. két cigit gyújt meg egyszerre, az egyiket a szájamba teszi.

jó voltál, hozzánk, Prága!

forró a kávé

Jake Davis Test Shots: Caggie Dunlop from Jake Davis on Vimeo.

Boldog névnapot, Te elátkozott írónő!

de lehet

bőrünk és csontjaink találkoztak egy pillantásban.
a levegő forró volt, mint egy nyári nap, pedig a hó is esett.
éreztem ujjbegyeit a hátamon, lassan csúsztak lefelé.
jó volt hozzám, de mégis kínzott.
...megtaláltad magad bennem, de lehet, hogy engem kiűztél.

?

mélyen hatol - be a húsba

csíp és karmol - belémbújva

barna szeme - sosem tudja

mély a hangja - mégis unja

hipohondria

paranoia

insomnia

orgia

rángatózik testem válaszra várva,

hogy mikor téphetek be hófehér ruhába'

?

10 perc és ott vagyok érted. kérném, hogy legyen így mindig, de nem teszem.

emlékszel? mire?

oké, akkor hangerőt kérek és gyújtót! betonra borult vodka mossa el lábnyomom, mely egy feliratot taposott.

sikítanék, de néma vagyok.

barbik, keménylegények, partiribancok, pornép! fürödjetek a villódzó fényben, a füstgép takarjon el titeket, ugorjatok egymásnak, hiszen erről szól az élet!

addig én leülök magam mellé és megfogom a kezem.

gyújtasz, főnök?

melegem van. fűtenek a gépek, égetnek az emlékek. apró porszemek csak, de mégis úgy csípnek, ha belefújja őket a szél a szemembe!

-beszélhetünk?
-gyere ki velem egy cigire.

hallgatok egy jólismert férfihangot, tudom minden gondolatod, barátom! évek óta először érzel.
mesélnék én is, de nem látom értelmét. a pont kikerült már a mondat végére.
milyen kerek!

csepergett az eső. hullámos a hajam.
támasztod a fejem helyettem, hogy ne erőltessem meg magam. rám fér a pihenés-mondod.
nagyon hálás vagyok neked. ezek a nyári éjszakák rejtik el....az ő arcát, ki könnyeim issza fel. rekedt női hang dúdol fejemben. a puzzle darabjai szanaszét hevernek sorban. de legalább már egymásba illeszthetők.

melegem van a gépektől. gyere, barátom, gyújtsunk rá és mesélj!

illatok

fények

nevetések

harmónia

szerenád

májusban már kerek a világ.

álmoskönyv hitetleneknek

délelőtt volt és otthonillat. a puha ágyban ültem, takaróm összegyűrődve alattam. egy festékmozaikos lap belsejére írtam fekete betűkkel. a lap a rózsaszín árnyalataiban pompázott, villogott rajta kihívóan a nyers szeretet. anyu könnyezve olvasta vallomásom és tudtam, hogy boldog...

...este lett és a buszon elszórva ültek emberek. a mellettem lévő széket egy tizenéves lány foglalta el. lyukas tornacipő, nyári ujjatlan és farmernadrág. egy folt a nyakán, lilásvörösen éktelenkedett.
ki harapott beléd, ki szívta be mélyen bőrödet, hogy egy percre is, de az övé légy? felkötötted a hajad, had lássa mindenki, milyen jó a dolgod! vagy egy részeg éjszaka volt? akkkor nem lennél rá büszke. anyukád örülni fog kislány!
...talán nincsen anyád.

a takarómba belefagytak a könnycseppek, hideg volt és fáztam. torkom kiszáradva a cigitől.

találtam valamit:

hát azok a komor férfiak (a bikák), akik látszólag oly magányosan állonganak életük folyamán, mint a fenyőfa a hegytetőn: vajon nem álmodnak-e azok is olyan dolgokról, amelyekre bizonyos szívdobogással gondolnak vissza a felébredésük után? nincs az a zordon, asszonytalan férfi, akit álmában valaha meg nem simogatott volna valameny láthatatlan asszonynak a keze. felébredéskor ám hiába nyúlnak a szívük gödréhez, már eltűnt onnan az a drágalátos női kéz - ám az álom velük marad darab ideig, mintha valami virágoskert illataiból jöttek volna ki.
krúdy gyula: álmoskönyv

álmoskönyv hitetleneknek. karcoltam évekkel ezelőtt az első lap közepére, egy kifogyóban lévő tollal. hitetleneknek.

az éjszaka egy nőt kergettem a sötét utcán. futottam utána, de sosem értem el. nem tudtam, miért követem, de éreztem: meg kell fognom. majd a nő besétált házunkba.

mit csinálsz, kicsi? ott én lakom! ...bezártam magam mögött az ajtót.

suttogj

kiskifli vagy nagykifli?

ha neked jó, nekem is.

tudod, nyom a karod, ne mondd, hogy nem akarod!

félek elaludni, beszélgess velem! igen, a szememet sem csukom be, te is csak pihenteted, de nekem hazudsz, pont nekem?

vibrál a tv.

lemerült az ipodom és egyedül pálinkáztam tegnap.

szóval a világnézeted eléggé eltér, észrevetted már te is.

elfelejtettem bevenni a gyógyszert.

hiányzol!

beszélek hozzád, de nem válaszol senki!

szavak

hippi szegény hátrányos helyzetű indián pásztori egyszerű naiv gyermeki ifjú nőies polimorf perverz játék öröm közvetlenség egzisztenialista Most elengedett metaforikus vagy analogikus logika kép szerelem virág spontán szervezetlen anarchikus expresszív ápolatlan Én szellem beleérzés személyes
/Hippivilág/

szavak. illatoznak, édesek. marnak és ölnek. betépnek és felemelnek.

van egy hely, ahol szavaink súlyát elnyomja a víz csobogása, arcunkra csap egy-egy buborék, hogy könnyeinkkel egybeolvadva follyon le állunkról. otthon vagyunk. a csend beszél, az Élet hallgat, hagy, egyre csak békénhagy minket. dideregve lépünk ki a medence szélére, belebújunk fehér (már kikészített) köntösünkbe. cigit tolunk szánkba, gyújtót a zsebbe és kilépünk debrecenbe.
"- tudod, az a baj, hogy a saját agyaddal a legnehezebb küzdeni.
- niki! az agyad 80%-a víz. a víz a barátod. a barátod ellen akarsz harcolni?"

mesélek neked anyáról. tudja, hogyan kell megnyugtatnia, és tudja, mit mondjon, hogy meg akarjak halni egy kicsit. a víz a barátod..az agyad a barátod..
"olyan nehéz megnyugtatni téged, mint egy drogost."

a víz a barátod. az agyad a barátod. mantrák. mondogatom magamnak, hogy ne kapkodjam a levegőt. szállingóznak a szavak, eszembe jut róluk a gyermekláncfű fehér termése, amit vidáman elfújva, felkap a szél és elrepíti a világ végére. és tovább.

a márványlépcsőn ülve várjuk meg, hogy a parázs kialudjon. belepuszilok a hajadba és megfogadjuk, hogy csütörtökön visszatérünk önmagunkba. csak egy pár szóra. csak egy óra súlytalanságra.

hidegzuhany

kéjvár

nyakam harapja, mint éhes macska

nyíló ajtó, falak nélkül

beesik az eső, hogy

ázzon csak minden

és tőlem karmolva kapja.

füstszínű sóhaj, könnyed méreg

ömlik a testbe a gyönyör

tükör a szemed

nyög az óra

nevetve ízlelem véred.

levegőt markol erős kezed

óvatlan mozdulat, kéjvár

remeg a szív

és forog a fej

eltűnik e meztelen szellem.

emlékszem arra, mikor még elintéztük ennyivel.

a bőr alatt halovány árnyék

egy átlátszó oroszlán él fekete falak között,

szívemben kivasalt ruhát hordok amikor megszólítlak

nem szabad hogy rád gondoljak munkám kell elvégeznem,

te táncolsz,

nincsen betevő kenyerem és még sokáig fogok élni,

5 hete, hogy nem tudom mi van veled

az idő elrohant vérvörös falábakon

az utak összebújnak a hó alatt,

nem tudom, hogy szerethet-e téged az ember?

néma négerek sakkoznak régen elcsendült szavaidért.

J.A.

párnán gyűrődik egy mosoly

fáj a fej és feszíti a lábat a fájdalom. fájnak a hangok, a szavak, az érintések. a párnán egy arc nyoma, álmában mosolygott. egy ketrecbe zárt szellem ül a bordó szőnyegen, nem szabadul a rácsoktól, pedig átengednék őt. hajnalban olvasott egy verset,

csak a lelked lett fagyosabb,
csak a szíved lett büszke,
s szerelemtől lobbant lángra
a kétségbeesés üszke.
...
csak te tartasz foglyul engem
s csak a szívem csupa seb;
a neveddel ajkaimon
halok meg! -úgy édesebb.

majd elképzelte, hogyan ölelné át egy szerető. milyen lenne a testük együtt. suttogta a hajnalnak, amit neki mondana. könnyét fekete haja itta fel, füstszaggal keveredett sós íze. eszébe jutott a víz, a súlytalanság, a nevetés, a felhőtlen és nyers boldogság.

a párnán egy ketrecbe zárt szellem mosolya gyűrődött. egészen addig, míg a selyem ki nem simult újra.

poharastól fagyasztott vizet...talán belefagyott ő is.

Élet nevű intézmény

egy emeletes ház előtt állok, a kereszteződésből nézek fel az életkollégiumra, piros a lámpa, várakozom. redőnyök húzódnak le maguktól, hogy pofonokat, öleléseket, vallomásokat, férfiakat és nőket rejtsenek el gondosan. bentlakásos iskola ez a ház, minden emelet egy egy szint, a pokoltól a mennyországig, a földtől az égig. tanulni kell, hogy feljebb költözhess, és küzdeni egy édenkerti látogatásért a szomszédba.
belépek a rozoga liftbe. kívülről szürke, belülről piros. megnyomom a legfelső gombot, majd azzal a lendülettel leülök a padlóra, hiszen hosszú az út odáig. nincs fotel, lábtartó, se szék, még egy pad sem; ez az út nem a kényelemről szól. a falon lekopott feliratok, idézetek, dalszövegek, el-eltűnő képek és rajzok. víziók csupán, az elmém vetíti őket oda.

az Élet nevű intézmény liftjében utazunk nap mint nap. hogy hány emelet van hátra? ahány sóhaj kiszökik szánkon, ahány könnycsepp fagy meg arcunkon, ahány pillantást viszonzunk mosollyal.

fáj a hátam a kemény padlótól, de ez az út nem a kényelemről szól.

bor folyt a falról, azon az éjszakán, mikor lerágtam combomról a ragadós csillámport és vele együtt a fájdalmat is.

én mindig szívesen mentelek meg, de te mikor fogod már magadat?

ki ez a nő?

fölém hajolnak, akik ott voltak. zsebembe nyúlnak, ki ez a nő?

fölém hajoltak, akik ott voltak. utánam nyúltak, nem értek el. fölülről látom, már nem érdekel, gyönyörű fény vár!

kávé ebédre

fáradtnak tűnsz, kislány, a szemed se csillog most annyira. rosszat álmodtál? nem tudsz aludni? sajnálom. színes felsőt vettél fel, mindig kontrasztos vagy, rossz a kedved. lekopott a körömlakkod is, nem figyelsz magadra? hanyadik kávéd ez ma? az ötödik? napi négy után már függőség. persze te mástól is függsz. magadtól is, ugye? na, ne szaladj el, hozzád beszélek, téged nézlek, itt állok előtted, hiába nézel át rajtam. úgy! most az arcodra csaptam, ne legyél szemtelen! a cigicsikket az utcára hajítod és lopsz a boltból! hm...szóval lázadsz magad ellen, igazam van? félsz is, hiszen te rettegsz! mikor nevettél utoljára őszintén? nem is olyan régen, de ne mondd, hogy nem emlékszel! ráz a hideg, hozz egy takarót! vagy egy forró teát. ne kávét! szép a bögréd. tetszik, hogy nem mersz a telefonodra nézni, és inkább eldugtad. elfogyott a cigid. alig eszel napok óta! ..csak egy utolsó falatot, ügyes kislány! csak bírd ki még egy kicsit. csak egy kicsit. addig tartsd vissza a lélegzeted és ne nézz az órára!

............fejemben beszél egy távoli hang, de néha már észre sem veszem.

egy elátkozott írónő után szabadon..

- együtt haltunk meg. ez a legszebb, azt mondtuk.
- csak sajnos azt is megmondtuk, hogy halott lélekkel, élő testben fájó igazán a kín.

egy őszi nap karolja át nyakam hátulról. kicsit fojtogat, de engedek neki. vállamba harap, karmol is, de én csak állok, és nem mozdulok, nem viszonzom közeledését. fülembe suttogja születésem óráját, nagy gyerek voltam, már majdnem kész nő. a kórház neve bakelit, sötétben érkeztem. borral kereszteltek meg, hiszen másban nem hiszek.
egy lány ült velem akkor szemben, együtt érkeztünk a világra. kórházi csodaeset.
egy őszi nap karolja át derekam, magához húz erőszakkal. boráztatja azóta a papírt, cigifüst marja torkunkat.

kezemen már alig látszanak a sebek, szobám ajtaja újra zárható. vigyázzban áll az óra, dél van.

szerda volt

szerda volt és a lány csíkos pólót viselt. haja elázott az esőben, napszemüveg takarta szemét, pedig fénynek semmi nyoma nem volt. a folyosókat járta, jobbra és balra pillantott, köszönt és mosolygott, hogy a valóságban maradjon. krémcappucinot kortyolt, imádta, hogy felmelegíti. rázta a hideg.
nem volt boldog, nem volt szomorú, nem érzett semmit és nem is gondolt semmire. élvezte a társas magányt, a hangtalan sóhajait, a kimondatlan szavait.
szerda volt és a lány hazaért. cigire gyújtott az éhség ellen, de tudta, úgysem nyomhatja el. narancslevet töltött egy lopott pohárba, 100%os, mint mindig. rádiót hallgatott és tévét nézett egyszerre. elaludt.

álmában önmagát látta, ahogy földig érő, vérvörös hajjal szaladt egy folyóparton. nézte magát és összetört egy tükröt. ki ez a vörös lény? ez a felhőtlenül szabad démon? aki ha nemet mond, igent ért rajta, és senki nem éri utol.

felébredt. szerda volt és a vörösség a lányba költözött.

lebeg a világ

eső áztatta akkor hajunkat, és szívódott be a hintáról nadrágunkba. repültünk és sikítottunk, azt hazudtuk: bűnösök közt is ártatlanok. így volt.

törés. fájhatna, ha engednénk neki. de tűrni tudni kell, erősnek lenni kötelező és behajtani tilos..

a tükörkép nem mosolyog rád vissza. őelőtte nem játszhatod meg magad. a tükörkép a hibáid mércéje...minél sötétebb, annál mélyebbre süllyedsz.

egy jól ismert arc melegszendvicset készít, mikor éjfélt üt az óra. kenyeret vesz elő és sajtot a hűtőből, egy bánatos mosolyt a spájzból.

harapj az égbe nyers húshajnalom
lyukas nadrágom kézzel takarom
a varázsló riva öleli át
megkövitett tarka malacát.-

hogy mit mondanék, ezen a vasárnapon az Életnek? hogy ez a nap akár tökéletes is lehetett volna! hiszen mindent a magunk világának képére formáltunk tegnap és ma.
és mit mondana erre az Élet? hogy nektek sosem elég!

a zöld füst pedig lassan megpirul
csöngess a csöngés tompa tóra hull
jéglapba fagyva tejfehér virág
elvált levelén lebeg a világ--

legyen!

legyen ez egy olyan nap, amikor a tegnapi csók a nyakamon még mindig éget, a tegnapi nevetés a fülembe cseng, az illatát párnámon érzem.

legyen ez egy olyan nap, amikor sweet child o'mine-ra ébredek, és kávéval a kezemben kacsintok a reggelre!

legyen...!

szédülök

fény hatol a sötét szobába

rajtam fekszik, liheg,

gyűri a párnát,

bort töltök egy pohárba.

suttogó szavak simogatnak,

hajnal kacsint,

hideg a lábam,

meleget ennek a hazugnak!

szédület bök hátba, jó barát

combomon a keze.

felhúzódik a redőny.

falhoz vágom poharát.

nézz és ölelj

van valami különös a nézésében. valami rejtett veszély, ami biztonságot ad. az a fajta nézés, ami kierőszakolja a függőséget.
'egyszer hozzáértél a kezemhez. te sütsz!'
ezért nem tudnék a szemedbe nézni.

és talán az egyetlen ölelés, amiből nem akarok kiszabadulni, és hogy nézés és ölelés mennyire más! most arról van szó, amit a csapó utca józanító hidege adott nekünk hajnaltájt. azokról a mondatokról és felismerésekről. a cipőnk kopogásáról és leheletünkről.... vagy mindig erről van szó?

látom, ahogy nemsokára megnyomod a csengőnket. nem fog zenélni, egy kicsit zúg majd, hogy jelezze jöttödet, elromlott régen. én odaszaladok, mosolyogva leszáguldok a lépcsőn, kinyitom neked az ajtót. megölellek, mert mennyire más ölelés és nézés!

vasárnapi ajtónyitás

úgy érzed, ezt már álmodtad egyszer,

talán nem is volt olyan rég.

hajat sem mostál már hosszú ideje,

de azért a szemed még mindig kék.

az ismétlődő álmod és az is fáraszt,

hogy világít ez a lámpafény.

igaz, mondták sokszor, hogy hordjál sálat,

de te inkább mindig énekeltél.

azért ne ijedj meg, ha észreveszed,

hogy rajzoltál egy tehenet.

gondolj inkább arra a napra,

mikor ettél egy szelet kenyeret.

T.K.

non-format

hogy kik ők?

fesztelen féktelen
vidáman védtelen
harsányan harsogó
lángolón lobbanó
szertelen száguldó
bohéman bánkódó
lehetnék megható
de nem ez a mérvadó
T.K.

ellepik a várost az élőhalottak. feltépik az üzletek ajtaját. nem ismernek határokat, földet vagy eget. vért isznak, rázva, nem keverve. futnak, gyorsan, nem fuldoklón. emebereket ölnek, mert orrukat fájón sérti a szaguk, az a kicsinyes, parfümmel elnyomott emberszag. rázva nem keverve isszák. tört jéggel, ha lehet és törzsvásárlói kártyával kérik. csak éjszaka élhetnek, nappal elnyomja őket a vadul dudáló autórengeteg, a buszon rezzenéstelen, zombi arccal álldogáló nép. a nappal -számukra- egyenlő a halállal és az éjszaka a vad, gátlástalan élettel. nincsenek érzéseik, nincsenek gondolataik..már feláldozták őket a hajnal oltárán. angyalhangon egyre ugyanazon énekeket kántálják. csak ők hallják, csak nekik szól az ima. meztelenek, hogy testüket ne kösse meg ruhák szorító feszessége. hogy kik ők? ellepik a város az élőhalottak.



afterhours.
'illetve el kell tűnjek. dehát ez olyan, mint az a lombos fa, ott a sarkon a laktanya utcán, ahol először a szemedbe mertem nézni.'