Élet nevű intézmény

egy emeletes ház előtt állok, a kereszteződésből nézek fel az életkollégiumra, piros a lámpa, várakozom. redőnyök húzódnak le maguktól, hogy pofonokat, öleléseket, vallomásokat, férfiakat és nőket rejtsenek el gondosan. bentlakásos iskola ez a ház, minden emelet egy egy szint, a pokoltól a mennyországig, a földtől az égig. tanulni kell, hogy feljebb költözhess, és küzdeni egy édenkerti látogatásért a szomszédba.
belépek a rozoga liftbe. kívülről szürke, belülről piros. megnyomom a legfelső gombot, majd azzal a lendülettel leülök a padlóra, hiszen hosszú az út odáig. nincs fotel, lábtartó, se szék, még egy pad sem; ez az út nem a kényelemről szól. a falon lekopott feliratok, idézetek, dalszövegek, el-eltűnő képek és rajzok. víziók csupán, az elmém vetíti őket oda.

az Élet nevű intézmény liftjében utazunk nap mint nap. hogy hány emelet van hátra? ahány sóhaj kiszökik szánkon, ahány könnycsepp fagy meg arcunkon, ahány pillantást viszonzunk mosollyal.

fáj a hátam a kemény padlótól, de ez az út nem a kényelemről szól.