párnán gyűrődik egy mosoly

fáj a fej és feszíti a lábat a fájdalom. fájnak a hangok, a szavak, az érintések. a párnán egy arc nyoma, álmában mosolygott. egy ketrecbe zárt szellem ül a bordó szőnyegen, nem szabadul a rácsoktól, pedig átengednék őt. hajnalban olvasott egy verset,

csak a lelked lett fagyosabb,
csak a szíved lett büszke,
s szerelemtől lobbant lángra
a kétségbeesés üszke.
...
csak te tartasz foglyul engem
s csak a szívem csupa seb;
a neveddel ajkaimon
halok meg! -úgy édesebb.

majd elképzelte, hogyan ölelné át egy szerető. milyen lenne a testük együtt. suttogta a hajnalnak, amit neki mondana. könnyét fekete haja itta fel, füstszaggal keveredett sós íze. eszébe jutott a víz, a súlytalanság, a nevetés, a felhőtlen és nyers boldogság.

a párnán egy ketrecbe zárt szellem mosolya gyűrődött. egészen addig, míg a selyem ki nem simult újra.

poharastól fagyasztott vizet...talán belefagyott ő is.