a Hold nője

Éjszaka van, sötét. Az utca nedves a délutáni esőtől. Egy pocsolyában tükröződik vissza a lámpa tompa fénye, a szél hullámoztatja, semmi sem éles. Fölé hajolok. Élvezem, ahogy vonásaim elmosódnak, fekete hajam beleolvad a környezetbe, csak arcom látom. Leguggolok, hogy közelebbről vegyem szemügyre magam. Így nem látszik az élettel teli tekintetem, mintha halott lennék. Mosolyom fintorként jelenik meg, arcom pirosságát már meg sem próbálom észrevenni. Nevetni kezdek, hiszen olyan vicces, ahogy egy pocsolyában vizsgálom magam egyedül az utcán. Elképzelem, hogy jön valaki és nem érti, mit művelek.
Hirtelen látogatóm érkezik. A kis tócsa már a fele arcát láttatja, olyan, mintha kettévágták volna. Ő az! A szerelmem. Csókkal köszöntöm, rég találkoztunk. Megváltozott tegnap óta, vajon mi az oka? Nem kérdezem meg, úgysem válaszolna. Az időjárásról beszélgetünk és zenéről. Ő is látta, hogy az utcánkban kidőlt a harmincas tábla, azt mondja a szél miatt. Mesélni kezd, és én figyelmesen hallgatom. Örülök, hogy csak fecseg és nem tér a tárgyra, ő meg örül, hogy végre van hallgatósága. Most már egészében látom az arcát, kicsit sápadt. Nem hasonlítunk, egyáltalán semmiben. Olyan lelkes, hogy búcsúzzam el? Visszajövök –mondom. Úgyis látja, ha nem.
Végig figyelemmel kíséri el-eltűnő mozgásom, bevilágítja az előttem lévő útszakaszt, nehogy elessek. Vigyáz rám, mert csak én vagyok neki ma. Én, a Hold nője.