szerda volt

szerda volt és a lány csíkos pólót viselt. haja elázott az esőben, napszemüveg takarta szemét, pedig fénynek semmi nyoma nem volt. a folyosókat járta, jobbra és balra pillantott, köszönt és mosolygott, hogy a valóságban maradjon. krémcappucinot kortyolt, imádta, hogy felmelegíti. rázta a hideg.
nem volt boldog, nem volt szomorú, nem érzett semmit és nem is gondolt semmire. élvezte a társas magányt, a hangtalan sóhajait, a kimondatlan szavait.
szerda volt és a lány hazaért. cigire gyújtott az éhség ellen, de tudta, úgysem nyomhatja el. narancslevet töltött egy lopott pohárba, 100%os, mint mindig. rádiót hallgatott és tévét nézett egyszerre. elaludt.

álmában önmagát látta, ahogy földig érő, vérvörös hajjal szaladt egy folyóparton. nézte magát és összetört egy tükröt. ki ez a vörös lény? ez a felhőtlenül szabad démon? aki ha nemet mond, igent ért rajta, és senki nem éri utol.

felébredt. szerda volt és a vörösség a lányba költözött.

lebeg a világ

eső áztatta akkor hajunkat, és szívódott be a hintáról nadrágunkba. repültünk és sikítottunk, azt hazudtuk: bűnösök közt is ártatlanok. így volt.

törés. fájhatna, ha engednénk neki. de tűrni tudni kell, erősnek lenni kötelező és behajtani tilos..

a tükörkép nem mosolyog rád vissza. őelőtte nem játszhatod meg magad. a tükörkép a hibáid mércéje...minél sötétebb, annál mélyebbre süllyedsz.

egy jól ismert arc melegszendvicset készít, mikor éjfélt üt az óra. kenyeret vesz elő és sajtot a hűtőből, egy bánatos mosolyt a spájzból.

harapj az égbe nyers húshajnalom
lyukas nadrágom kézzel takarom
a varázsló riva öleli át
megkövitett tarka malacát.-

hogy mit mondanék, ezen a vasárnapon az Életnek? hogy ez a nap akár tökéletes is lehetett volna! hiszen mindent a magunk világának képére formáltunk tegnap és ma.
és mit mondana erre az Élet? hogy nektek sosem elég!

a zöld füst pedig lassan megpirul
csöngess a csöngés tompa tóra hull
jéglapba fagyva tejfehér virág
elvált levelén lebeg a világ--

legyen!

legyen ez egy olyan nap, amikor a tegnapi csók a nyakamon még mindig éget, a tegnapi nevetés a fülembe cseng, az illatát párnámon érzem.

legyen ez egy olyan nap, amikor sweet child o'mine-ra ébredek, és kávéval a kezemben kacsintok a reggelre!

legyen...!

szédülök

fény hatol a sötét szobába

rajtam fekszik, liheg,

gyűri a párnát,

bort töltök egy pohárba.

suttogó szavak simogatnak,

hajnal kacsint,

hideg a lábam,

meleget ennek a hazugnak!

szédület bök hátba, jó barát

combomon a keze.

felhúzódik a redőny.

falhoz vágom poharát.

nézz és ölelj

van valami különös a nézésében. valami rejtett veszély, ami biztonságot ad. az a fajta nézés, ami kierőszakolja a függőséget.
'egyszer hozzáértél a kezemhez. te sütsz!'
ezért nem tudnék a szemedbe nézni.

és talán az egyetlen ölelés, amiből nem akarok kiszabadulni, és hogy nézés és ölelés mennyire más! most arról van szó, amit a csapó utca józanító hidege adott nekünk hajnaltájt. azokról a mondatokról és felismerésekről. a cipőnk kopogásáról és leheletünkről.... vagy mindig erről van szó?

látom, ahogy nemsokára megnyomod a csengőnket. nem fog zenélni, egy kicsit zúg majd, hogy jelezze jöttödet, elromlott régen. én odaszaladok, mosolyogva leszáguldok a lépcsőn, kinyitom neked az ajtót. megölellek, mert mennyire más ölelés és nézés!

vasárnapi ajtónyitás

úgy érzed, ezt már álmodtad egyszer,

talán nem is volt olyan rég.

hajat sem mostál már hosszú ideje,

de azért a szemed még mindig kék.

az ismétlődő álmod és az is fáraszt,

hogy világít ez a lámpafény.

igaz, mondták sokszor, hogy hordjál sálat,

de te inkább mindig énekeltél.

azért ne ijedj meg, ha észreveszed,

hogy rajzoltál egy tehenet.

gondolj inkább arra a napra,

mikor ettél egy szelet kenyeret.

T.K.

non-format

hogy kik ők?

fesztelen féktelen
vidáman védtelen
harsányan harsogó
lángolón lobbanó
szertelen száguldó
bohéman bánkódó
lehetnék megható
de nem ez a mérvadó
T.K.

ellepik a várost az élőhalottak. feltépik az üzletek ajtaját. nem ismernek határokat, földet vagy eget. vért isznak, rázva, nem keverve. futnak, gyorsan, nem fuldoklón. emebereket ölnek, mert orrukat fájón sérti a szaguk, az a kicsinyes, parfümmel elnyomott emberszag. rázva nem keverve isszák. tört jéggel, ha lehet és törzsvásárlói kártyával kérik. csak éjszaka élhetnek, nappal elnyomja őket a vadul dudáló autórengeteg, a buszon rezzenéstelen, zombi arccal álldogáló nép. a nappal -számukra- egyenlő a halállal és az éjszaka a vad, gátlástalan élettel. nincsenek érzéseik, nincsenek gondolataik..már feláldozták őket a hajnal oltárán. angyalhangon egyre ugyanazon énekeket kántálják. csak ők hallják, csak nekik szól az ima. meztelenek, hogy testüket ne kösse meg ruhák szorító feszessége. hogy kik ők? ellepik a város az élőhalottak.



afterhours.
'illetve el kell tűnjek. dehát ez olyan, mint az a lombos fa, ott a sarkon a laktanya utcán, ahol először a szemedbe mertem nézni.'

a Hold nője

Éjszaka van, sötét. Az utca nedves a délutáni esőtől. Egy pocsolyában tükröződik vissza a lámpa tompa fénye, a szél hullámoztatja, semmi sem éles. Fölé hajolok. Élvezem, ahogy vonásaim elmosódnak, fekete hajam beleolvad a környezetbe, csak arcom látom. Leguggolok, hogy közelebbről vegyem szemügyre magam. Így nem látszik az élettel teli tekintetem, mintha halott lennék. Mosolyom fintorként jelenik meg, arcom pirosságát már meg sem próbálom észrevenni. Nevetni kezdek, hiszen olyan vicces, ahogy egy pocsolyában vizsgálom magam egyedül az utcán. Elképzelem, hogy jön valaki és nem érti, mit művelek.
Hirtelen látogatóm érkezik. A kis tócsa már a fele arcát láttatja, olyan, mintha kettévágták volna. Ő az! A szerelmem. Csókkal köszöntöm, rég találkoztunk. Megváltozott tegnap óta, vajon mi az oka? Nem kérdezem meg, úgysem válaszolna. Az időjárásról beszélgetünk és zenéről. Ő is látta, hogy az utcánkban kidőlt a harmincas tábla, azt mondja a szél miatt. Mesélni kezd, és én figyelmesen hallgatom. Örülök, hogy csak fecseg és nem tér a tárgyra, ő meg örül, hogy végre van hallgatósága. Most már egészében látom az arcát, kicsit sápadt. Nem hasonlítunk, egyáltalán semmiben. Olyan lelkes, hogy búcsúzzam el? Visszajövök –mondom. Úgyis látja, ha nem.
Végig figyelemmel kíséri el-eltűnő mozgásom, bevilágítja az előttem lévő útszakaszt, nehogy elessek. Vigyáz rám, mert csak én vagyok neki ma. Én, a Hold nője.

lopott éjjel

magához ölel az ágy. vörös borral leöntött póló gyűrődik valahol a takaró alatt. nem veszem fel! telefonom lassan tér észhez, már-már kicsöngni látszik. a hívott szám nem kapcsolható, kérjük ismételje meg hívását később. hát persze. mindig csak a később. gyere költőm, nyugtass meg! magamba szívom az elsárgult lapokat, a nyomtatott betűket, a tüdőmbe mindet! nehéz drogként olvasom:
közeledik az én időm. ha már
ennyi a kín, világot vált valóra-
én nem csalódom - minden szervem óra,
mely csillagokhoz igazítva jár.
vénásan adagoltam, ahogy Élet, veled sem bánok másképp. lerajzoltalak. férfi voltál.
a füzetem itt nyílik ki: 'szellő csókol nyakon, ma már modellel dolgozunk a modemben. egy ember vonásait elemezzük. szegény kianalizált sejttömeg! hát, hogy mentselek majd meg, ha csak az arcodon megcsillanó fényfoltokat tónusolhatom? hát még kiabálni sem fogsz tudni, mert nem szabad mozognod! szegény, kicsi ember. szép rajz lesz belőled.'
lopott pohárba, lopott kólát töltöttem, lopott gyújtó éleszti fel lopott cigimet. lopott tegnapból egy órája lopott ma lett. lopott Élet, azért még szeretlek!

ha férfi vagy, légy férfi,
ne hitvány, gyönge báb.
P.S.

talán fél nyolc múlt pár perccel

új lényeket keres a galaxisban
mert az embereknél már
áldozattá vált..

az öröknek hitt dolgoknak szabályszerűen mindig vége lesz. fájón, vagy könnyedén, megrázón, vagy észrevétlen. vége. szép szó, csupa magas magánhangzó, a falhoz vágva visszapattan, megüt talán. egy korty kávé este fél nyolckor, és máris forróság fut végig testemen. léda vagyok. sosem csinszka. forróság...vége.

meghülyít majd
egy csuhás szekta
vagy ribanc leszel,
meg minden extra.
pedig ártatlan volt,
szeretettel teli
hirtelen felnő...

a kérdés az, hogy én meddig küzdök a nyilvánvaló ellen. meddig akarok magamnak hazudni magamról. szemtől szemben a fürdőszoba tükörben, amikor nincs háttérzaj, viasztestek, lázadás és ítélkezés. amikor nincs rajtam smink, sem a pólója. olyankor küzdök a megfelelés ellen.

az élet szar tenger
hát ugorjunk bele!
hogy legyen tele...

ma a múlt láthatta, hogy arcom nem változott, a hajam megnőtt, de színe ugyanolyan. mosolyom begyakorolt, vidám, ugyebár és kedves. a múlt nem látta rajtam, hogy bár kívül ugyanaz a nő vagyok, belül egy számára ismeretlen idegen lakik. a Hold pártfogoltja. a sötétség szeretője.