utálom, hogy a boldogságról nem tudok közhelyek és visszaolvasva rutinból törölt megállapítások nélkül írni. leírhatnám, hogy a beáradó napfény, mégha igen kezdetleges is, de felmelegíti a nappalit, hogy a fahéjas tea illata elbódít, a chilis csoki huncutan olvad szét a számban, hogy napok óta tűzben égek, hogy a hó vidám és hogy moby mindig akkor kedveskedik nekem a rádióból, amikor szükségem van rá. leírhatnám, mint helyzetjelentést.
talán a szerelem, ha fekete fehéren nézzük, csak a szenvedélyre alapszik. talán csak velünk van a baj. onnan tudod, hogy szerelem, hogy napról napra egyre jobban kell, függővé válsz, nem tudsz leakadni róla, feladsz mindent, csak ne kelljen az ágyadon egyedül feküdnöd és heti hetest nézned.
hiába vannak elveink, eldobjuk őket; feltesszük tétnek: dupla vagy semmi, hiszen erről szól, nem? vagy nyersz vagy veszítesz. vagy pofára ejtesz, vagy pofára ejtenek. hogy? ki lehet szállni? nem... nincs más alternatíva. ez egy piszkos játék, ahol nincsenek korrekt ellenfelek, nincsenek csapattagok, nincs bíró. te vagy a tét. önmagad tudsz maradni, miközben átadod mindened egy másik embernek? maradnak saját gondolataid? maradnak elveid?
és ha a válasz 'nem', ott állsz lelkileg kisemmizve, lecsapolva, meztelenül az út szélén egy buszmegállóban, de nincs jegyed, se bérleted, se pénzed. látod becsapódni a jármű ajtaját, hajadat fellibbenti a padlógáz szele. látod még a rózsaszín felhőket? a szívecskéket a füzeted sarkában?
dupla vagy semmi.
nem éri meg eldobni azokat a kibaszott elveket.
VálaszTörlés