sóhaj

előítéletek kereszttüzében állok most vigyázban. letört körmökkel kaparom az asztalt, valami olyan, még meg nem fogalmazódott hatalom vagy érzés után, amit talán soha nem érhetek el. karakteres arc lehet a dologban és csípőcsont. füstös nyakillat és párnapos borosta. egy maihoz hasonló, kávégőzös kedden így jelenik meg előttem az Élet.
rég jött már, meglepett. rám villantja sötét szemeit, szenvedélyesen mér fel velük tetőtől talpig. sütkérezem a figyelmében, hátradobom hajam a vállam fölött, kihúzom magam. fehér selyemingemen gyűrődések sorakoznak, de ő mindezt nem nézi. egyre közeledik, egyre inkább érzem bódító illatát, ami nem hasonlítható semmihez..
..megtorpan. valamit észrevett. mi az? mit látsz, Élet?
egy törés. rajtam. nem feltűnő, ám eltűnődésre késztető hasítás a nyakam és a köldököm között. egy hajszál is lehetne akár, ami lehullóban épphogy belekapaszkodott mellkasomba, de nem hajszál. gyorsan elrejtem, de már késő.

az Élet észrevette művét. meghökkent látva, hogyan vágta ki szívem, és tett a helyére valami néha működésbe lépő, ám nagyrészt lemerült készüléket. hát, Élet...mit mondjak? mondjam, hogy nem fáj? hogy nem idegesít? nem viszket és nem zavar? nem rendszerez, nem korlátoz? miért hazudnék neked?

ez a te műfajod, Élet. én nem ringatlak illúziókba... de ettől még közelebb jöhetsz, hiszen távolról fojtogat az illatod, és remegek ha a nyakadra gondolok.


....hát elmenekülsz. gondoltam.