Kiráz tőled a hideg, de olykor szétvet a láz,
átmeneti állapot, attól függ, mit akarom, hogy csinálj.
Azt mondod, mit hallani szeretnék és tudod:
én úgy teszek, ahogy elvárod tőlem.
Nincsen különvélemény, bármit gondolhatsz felőlem,
de életbe ne léptesd, nem akarom, hogy eleged legyen belőlem.
Két arcunk van, a felszínest mutatjuk egymás felé,
az igazit trükkösen elrejtjük, ha a másik az ajtón belép.
Mosolyunk ösztönszerű, de az őszintétől távol áll,
vidulunk, örülünk, nevetünk és színleljük: nem fáj.
Füllentünk mindig, ki mikor mekkorát,
de ahogy másnak, ennek sem fedjük fel valódi okát.
Gyűlöljük egymást és épp ezért nem tudunk elválni,
azt akarjuk, a másiknak rossz legyen és a rosszat mi okozzuk
szenvedéllyel, undorral, emberileg, de ezt a szart fokozzuk.
Ki akarok lépni, már szeretlek és ez az ok.
Persze sosem suhanhatsz át a tényen:
lehet, hogy most is hazudok.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
imádom. :]
VálaszTörlés