csak egy hétfő

minden egy fekete-fehér zebránál kezdődött. a jelzőlámpa még éppen pirosan villogott, de mi leléptünk az útra. nevettünk és meséltünk. megcímkéztük: boldogság.
fél doboz cigi után kezdett kopni a vinnyetta, fakult a papír és elmosódott a toll.
elutasítjuk a szentimentalizmust, mert szürreálisak vagyunk. tényleg?
az érzéseknek élünk, mert nincs holnap. nincs?
"itt ülünk egymással szemben, és mégis mással akarunk lenni."
a kávé kihűlt, a címke már csak halványan él emlékezetünkben.
ez a valóság.

előttem egy magas, szőke lány magabiztosan lépked. végignézek rajta, talán irigykedve, talán sajnálattal. tűsarkúja abszurdan kileng. a súlya vagy a gondolatai alatt? alattam már rég kitört volna, de hát mindent erre építek. lefordult a sarkon, és valószínüleg sértetlenül ért haza.

egy zenész harmónikázik a hatvan utcán. nyitott doboz előtte, pár 50, egy-egy 100 forintos. odalépek, elhallgat. egy 200-ast szorongatva guggolok le, közben éget a zsebem. előveszem, ő még mindig figyel rám. a kezébe nyomom. 'szerencsepénz, ne költse el, kérem'
kérem...

nekem már nem szerencsére van szükségem.