a gyilkos költő

tegnap kaptam egy könyvet mamától. rejtett vízjelek. egy irodalmár barátja írta, az olyan költőkről, akik tehetségük és egyediségük ellenére sem futottak be. izgatott lettem, miután ezt hallottam, mohón fellapoztam, kerestem benne a nekem való oldalt, az én költőmet, hátha, hátha.

de ennél egy sokkal izgalmasabb dolgot találtam. "Zsutai János, a gyilkos debreceni költő". 285. oldal, már olvasom is. népi költő volt, a 19. században, nem, nem az én költőm, nem, nem fogott meg benne semmi, de észrevettem a sorok közt azt a kapálódzást, amit én is érzek néha. évről évre, ki akart tűnni, (életnagyságú alakokat rajzolt a kollégiumi szobája falára) olyannyira, hogy figyelmét teljesen elkerülte, mikor ez megtörtént. bekattant.

"..a részeg költő ekkor előrántotta zsebkését és leszúrta a testes, magánál jóval súlyosabb polgárt, aki néhány nap múlva belehalt sérüléseibe. (...)
...és a gyilkos eszközt átadva egyik szemtanúnak, maga eszközölte azonnali ellátását."

"Fenntartotta magának a jogot ahhoz, hogy akkor vegye el a saját életét, amikor akarja."

"1871. április 24-én este nyolc óra tájban a Lánchídon át Pestre tartott, a híd közepén megállt, letette a kezében lévő könyvet, és a Duna hullámaiba vetette magát."

meg akarok emlékezni róla. nem tudom miért érzem úgy, hogy tartozom ennyivel.