ugye ugye?
ugye, hogy a péntek a legjobb nap a héten? ugye, hogy mi egymásért vagyunk, hogy mi tudjuk miért nevet, miért sír a másik, hogy nekünk egy pillanatba telik kitalálni egymás kedvenc számát. ugye mi együtt vagyunk? ugye?
és elindulsz egy választott úton, amiről váltig állítod, hogy a tied, neked szánták, mert érdemes vagy rá. és az úton akad egy sorompó. egy ócska torlasz. elbuksz. fáj mindened, fáj az élet, a létezés. fáj, hogy "nem vágod reggelente mért kelsz ki az ágyadból". és csak sajog tovább megállás, szünet nélkül. nem tudhatod előre, érted? nem láthatod mekkora lesz az akadály. a bökkenő mérete nem vonalazódik ki előtted élesen. és könnyeztem, igen, meg ti is könnyeztetek. mert olyan emberi volt. nyers. befogadható. egyszerű. gyönyörű volt. a "talán... talán... talán..." Ő volt az Öreg halász. a tenger meg a sivár valóság. valahol megfagyott a pillanat...
értettem Őt. beleéltem magam. előttünk guggolt és kék volt a szeme. nem ég kék, világoskék. hirtelen villant be minden, egy gyors pillanat volt. a láncolat kezdete. megfagyott a pillanat, megfagytunk mind. nem értettem, hogy a buszmegállóban miért tudnak nevetni az emberek, majd hazadöcögve én is elmosolyodtam. mert nekem van rá lehetőségem, és akinek nincsen, tudom, hogy nem vonná meg tőlem. kuszán írok. értelmetlen. talán. talán..talán..talán.. talán hamar jöttem haza, mert így adódott. talán kicsit nem vagyok józan. de nem érdekel.
"tudjátok kik vannak köztünk hajléktalanok? mérnökök és bölcsészek." honnan tudhatom, hogy nem itt végzem? a téren lefagyott kezekkel, mosdatlanul, magamra hagyva. honnan tudom, hogy nekem más jár?
"Maguké a jövő. nekem csak a múlt van. Őrültnek tartanak. De mekkora a határ az őrült és a zseni között?"
"...mennyit mutat a Notre Dame órája?" - nézett a hozzánk képest hivalkodóan magasló Nagytemplom felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése