kívül vagyok önmagamon

nem értem magamat. olyan keveseknek hagyom, hogy megismerjenek. valamiért lusta vagyok megmutatni az igazi énem. lusta vagyok rácáfolni arra, hogy hülyének néznek. nézzenek csak, kit érdekel? egy kezemen megtudom számolni, hogy ki az, aki korhű képet tudna festeni rólam, definiálni tudná, hogy ki vagyok én. de ez persze az én hibám. ha hagynám, mindenki megismerhetne, mindenki tudná merre ágazom szét. és ezzel nincsen semmi baj. ne ismerjenek. azt akarom, hogy nézzenek hülyének. ha nem szólalok meg, nem azt jelenti, hogy nem tudok mit mondani. azt jelenti, hogy csendesen szemlélem a többieket. megfigyelem részleteiben a reakcióikat, mozdulataikat, magamban kielemzem őket. ebből csak annyi látszik, hogy ülök/állok, mint egy idióta, miközben jár az agyam és gyártom a mondataimat, a megállapításokat, amiket aztán senkinek nem fejtek ki, csak rendezem a fejemben, hogy kit, kinek látok. mozgok össze-vissza, kis csitrinek tűnhetek. miért is ne tűnnék? ha elszívok egy cigit nem azért van, mert nagynak képzelem magam tőle. azért van mert lenyűgöz az áradó füst, és lenyűgöz, hogy egy kicsit az enyém is lehet. a füstöt nem tudom lefesteni, pedig nagyon szeretném. fotózni lehet. de olyan, mint az eső, sem rajzolni, sem festeni nem fogom tudni, talán soha. szeretném, ha úgy tudnék kommunikálni, mint írni. annyi mindent akarok elmondani, de nem tudom összeszedni a gondolataimat. fecsegek. sokat beszélek. de ritkán mondom azt, amit akarok.

a csoda még mindig várat magára. nem is csoda, csak annak képzelem. mindig az a csoda, amit épp magadénak akarsz tudni. erősnek kell lennem. most az egyszer tényleg.