csak az kiabál, aki fél

festőállványom felavatási ceremóniája jelentem megtörtént. enyhén billegő íróasztal előtti székemben -melyhez három párna kell, hogy felérjek az asztalig- a szakadó esőt beeresztő nyitott ablak mellett, lightos jazzt hallgatva, úgy, ahogy voltam, elegánsan, szoknyásan, ihlet hatása alatt festeni kezdtem. a grenma egy nagy szar, de egyetlen normális számának legjobb sora ide kívánkozik: van pár pillanat, amiért megéri élni. és lám. lelki békém a legnagyobb magaslatokban, kedélyállapotom nem is lehetne jobb. csak vidámkodok össze-vissza. tökéletes a nap.

"csak az kiabál, aki fél" - ezt már az egetrengető hiperkarma mondja, és ugyanezt állapítottuk meg tegnap három koktél és egy vaniliás frappé társaságában. elgondolkodtató, hogy az ember a félelmét nagy hanggal, külső önteltséggel, kérkedéssel leplezi. ránézünk, és azt gondoljuk, hogy ő a világ legmagabiztosabb lénye, miközben teste szánalmas belsőt takar. amikor erre ráébredünk kinevetjük, akár még sajnálhatjuk is. ám senki ne higgye, aki ebbe a szánalmas kategóriába tartozik, hogy gyengeségén megesünk, nincs mentség a beképzeltségre. akár önvédelem, akár puszta önhit. védekezz csak. mi átlátunk rajtad. keresem a csendes társat, aki kívül kevés, belül meg a legtöbb. lehet, hogy a szoba sarkában ridegen kuporgó fiú/lány a zseni.

vége főcím

sablonszerűen ejtenem kell pár szót a *ballagásomról* dobpergés igen igen. nem akarom túlragozni, ma megtörtént. meghatóbbra számítottam, mindig úgy képzeltem, hogy ott állunk majd a napsütésben, szeretet és összetartás, a gyönyörű énekszó alatt mindenki szemét könny borítja, miközben hajunkba belesüvít néha-néha a langyos nyári szél, és megkapjuk a "korszaklezárult" életérzést. na. szél kipipálva, persze kelleténél jobban süvített (B nyakkendője kellőképp arcba csapott kivonulás közben, de hát nem is mi lennénk..) napsütés nem volt, szeretet ritkásan, összetartás meg csak az egymásba karolás, és elvetve egy-egy ölelés szintjén. dalocskáink mesések voltak, H szerint az én csodálatosan alt énekhangom a leghátsó sorig hallatszott az "élet vár majd rád.." résznél. (gratuláció)
az ebéd feltöltött. a hasamon kívül teljes egészében. annyira örültem, hogy ott voltatok, Tündérek. kaptam egy csomó könyvet, bár, ahogy ismerem magam, nyár végéig úgy sem fog kitartani. a pénzt nem említem, utálom, hülyeség, mindent elront, DE levoltam égve jól jött. én álszent ribanc. és a legeslegjobb ajándék: a gyönyörűszép festőállványom. végre nem a földön fogok művészkedni. jesszjesszjessz. azon gondolkodom, hogy milyen szerencse, hogy nem kaptam karórát. sose bírnék órát hordani. olyan kényszeredett, minek nézzük állandóan az időt? éppen eléggé elvágja a pillanatokat, hülye lennék magamon viselni.



köszönöm a tegnapot, HSZSZ. érzem, hogy ti vagytok, azok akik. nem folytatom, úgyis értitek.

kiss kiss bang bang

szeretném hinni, hogy van valamennyi művészi értéke annak, amit csinálok. az írásaimnak, a festményeknek, rajzoknak. még nincs itt az ideje, hogy közzé tegyek példákat, de majd egyszer... addig is csak hiszek bennük.

azon gondolkoztam ma éjszaka, hogy mi a legnagyobb különbség a férfi és nő között. nem fizikaira gondolok természetesen, hanem lélektanira. és talán minden arra fektethető le, hogy míg a nők észrevesznek minden apró részletet, addig a férfinak megvan rá a képessége, hogy ne vesszen el bennük. és én szeretnék kicsit olyan lenni, mint ők. akkor nem elemeznék ki mindent kényszeredetten és nem keresnék magyarázatot minden mozdulatra. igazából nem érdekelnének az érzelmek különösebben. lehet, hogy mi a boldogságot meg a pozitívabb dolgokat jobban átéljük, de őket hidegen hagyják a negatívumok. "elhagyott a csaj? ki nem szarja le, van még sok ezer a világon." mi meg hetekig, hónapokig rágódunk. pár nap és elutazom végre. nem menekülök, hanem elbújok és kivárom, hogy a dolgok oldódjanak meg nélkülem.

vicces dolog magányosnak érezni magadat, miközben tömeg vesz körül.

kívül vagyok önmagamon

nem értem magamat. olyan keveseknek hagyom, hogy megismerjenek. valamiért lusta vagyok megmutatni az igazi énem. lusta vagyok rácáfolni arra, hogy hülyének néznek. nézzenek csak, kit érdekel? egy kezemen megtudom számolni, hogy ki az, aki korhű képet tudna festeni rólam, definiálni tudná, hogy ki vagyok én. de ez persze az én hibám. ha hagynám, mindenki megismerhetne, mindenki tudná merre ágazom szét. és ezzel nincsen semmi baj. ne ismerjenek. azt akarom, hogy nézzenek hülyének. ha nem szólalok meg, nem azt jelenti, hogy nem tudok mit mondani. azt jelenti, hogy csendesen szemlélem a többieket. megfigyelem részleteiben a reakcióikat, mozdulataikat, magamban kielemzem őket. ebből csak annyi látszik, hogy ülök/állok, mint egy idióta, miközben jár az agyam és gyártom a mondataimat, a megállapításokat, amiket aztán senkinek nem fejtek ki, csak rendezem a fejemben, hogy kit, kinek látok. mozgok össze-vissza, kis csitrinek tűnhetek. miért is ne tűnnék? ha elszívok egy cigit nem azért van, mert nagynak képzelem magam tőle. azért van mert lenyűgöz az áradó füst, és lenyűgöz, hogy egy kicsit az enyém is lehet. a füstöt nem tudom lefesteni, pedig nagyon szeretném. fotózni lehet. de olyan, mint az eső, sem rajzolni, sem festeni nem fogom tudni, talán soha. szeretném, ha úgy tudnék kommunikálni, mint írni. annyi mindent akarok elmondani, de nem tudom összeszedni a gondolataimat. fecsegek. sokat beszélek. de ritkán mondom azt, amit akarok.

a csoda még mindig várat magára. nem is csoda, csak annak képzelem. mindig az a csoda, amit épp magadénak akarsz tudni. erősnek kell lennem. most az egyszer tényleg.

peace.love.empathy.

az első bejegyzés szent. meg kell születnie. mindjárt éjfélt üt az óra, 19 perc múlva kezdődik..

megrengethetetlenül hiszek abban, hogy van élet a Földön kívül valahol. egyrészt önzés lenne, ha csak a mi bolygónk részesülne a létezés adta kiváltságban, másrészt meg nem hiszem el, hogy az ember a legintelligensebb élőlény a világon. olyan buták vagyunk. magunk alatt vágjuk minden nap a fát és a saját tükörképünket áltatjuk, önmagunk szemébe hazudunk. nem látszik rajtam, kívülről nem vagyok elég merész mutatni, de belül igazi vérbeli hippi vagyok. tudatában minden negatívumnak, de semlegesnek lenni irántuk. megvetem a realitást. álomvilágban élek és büszke vagyok rá. át lehet törni a falaimat erőszakkal, sikerült is már, de felépítem újra. hiszem, hogy van valahol egy szebb hely, amire csak kevesen vagyunk hivatottak. talán a Holdon. a Hold olyan fényesen világít, lehet, hogy ott minden nap buliznak. nem érdekelnek a tudományos magyarázatok. van élet rajtunk kívül.
az ember borzasztóan ösztönlény. próbáljuk elfojtani, de minden egyes cselekedetünkben benne van, hogy tudatában vagyunk a végnek. egyszer vége lesz. ki jobban, ki kevésbé, de megragadjuk a pillanatot. én megragadtam tegnap. nem akarom elveszíteni. nem tehetem, hogy az első bejegyzés reménytelen szerelemről ejtsen akár csak egy szót is. de nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy tegnap ugyanebben az időben mi történt. és ma, éjfél előtt immár csak 8 perce, lehet, hogy más lettem. hallgatom az óra kattogását és várom a csodát, ami késik, vagy egyáltalán nem fog jönni. tudnom kellene a mértéket, de nem ismerem a saját határaimat. két dolog lebeg a szemem előtt. az egyik az elcsépelt "élj a mának" és a másik az az aljas kis gondolat, amit tegnap óta próbálok kielemezni: nem bántam meg, tehát megérte. percek vannak hátra, szám szerint 5. most öt perces néma csönd lesz. utána megnyomom az entert.

"peace. love. empathy." - Kurt Cobain búcsúlevelének utolsó szavai.

midnight. 0.00 ....